PAPP ISTVÁN, ENSZ BÉKEFENNTARTÓ BARACSKAI LAKOS

(készült: Baracska, 2011.01.15.)

            Az egyik legismertebb ember most Magyarországon Papp István, ENSZ békefenntartó, baracskai lakos. 

Furcsa helyzet, de az alábbi beszélgetés két dolognak köszönhető: egyrészt, hogy Papp István baracskai, másrészt hogy tavaly október elején elrabolták Szudánban, és idén január elején élve hazatért. Sajnos előbbit is a hírekből tudtam meg, s gondolom, vagyunk így még néhányan. Ezért is indítom riportsorozatomat Istvánnal, mert aktualitása mellett jó példa arra, hogy az értékek közöttünk vannak, csak fel kell őket ismerni.

Szerencsére István jó egészségi állapotban van, nyitott minden beszélgetésre, interjúra. Felesége, Jutka meglátása szerint jót is tesz neki a történtekről való beszélgetés, hiszen ezáltal kibeszéli magából, gyorsul a negatív élmények feldolgozása.

Baracskai kötődés

Papp István 54 éves, 2 gyermekes családapa. A gimnázium után döntötte el, hogy katona lesz, ezért elvégezte a katonai főiskolát. Budapesthez kötődött, mégis Baracskára költözött családjával, s most az ún. Békáson laknak. A választás oka vízimádatában rejlik, nagyon szeret pecázni: „gyerekkori álmom az volt, hogy legyen nekem egyszer egy olyan saját kis tavam, ahol pecázok, és nem jön a halőr” [gyerekkorában ugyanis elvették a pecabotját]. Ugyan a szomszéd telket árulták, de onnan pillantotta meg a mellette lévő telket óriási fűzfával, tujákkal, s egyből beleszerelmesedett. Kicsi a világ, az önkormányzatnál kiderült, hogy a telek egy kollégájáé és éppen árulja. Rögtön tulajdonos lett – 1986-ban. A területen korábban egy idős bácsi csigát és békát tenyésztett, voltak díszhalai és körbe a tavak partján kosárfonáshoz kosárfüzet nevelt.

Az első békemisszió (1989-90 Irak-Irán) után megmaradt, összespórolt pénzen egy kis tereprendezést követően egy egyszerű, palatetős családi házat építettek kalákában. A következő misszióból a palatetőt tudták cserélni, és tetőteret építeni. 2002-2003-ban, New Yorkban az ENSZ parancsnokságán végzett 3 éves békefenntartás után tovább bővítettek: „akkor már volt egy olyan előzetes fogadalmam, hogyha egyszer nyugdíjba kerülök, akkor én ide jövök ki lakni. Tehát akkor már olyat csináljunk, ami azt a komfortot megadja, amit Budapest, sőt többet. Akkor alakítottuk ki, amit ma látsz.”

A közösségi élményeikre gondolva István visszaemlékszik egy korai időszakra, a 90-es évek elejére, amikor hétvégékre jöttek ki vagy nyáron egy-egy hétre. A gyerekek 4-5 évesek voltak, s volt egy maszekban, alumíniumból készített medencéjük: „az utca itt pancsikolt akkor, meg pecáztak, minden. Itt akkor nyitott volt a telek, befogadók voltunk. Az még igazi falusi hangulat volt… Valahogy szép lassan feloszlott ez a társaság. A gyerekek is nőttek, az övüké és a mieink is, így szétrebbentek. – most már 20 évről beszélünk, ami nem kevés, vagy még több. Ez alatt a falu is változott.”

István felesége, Jutka elmesélte, mennyire nehéz volt számára az első időszak Baracskán a kiköltözés után: „Pistit nyugdíjazták, s akkor született az a döntés, hogy ide kiköltözünk. Rá 2 hónapra utazott Kongóba. Én az első két évben tomboltam, hogy ide kiköltöztünk, és minden nap be kell járni, de ma már megváltozott. Nagyon szeretek itt kint lenni. A házat, a telket szeretem nagyon. Ugye nap mint nap tanít az ember, s a zsibongásból hazajön a nyugalomba. Kikapcsolódás. A szellemi munkát fizikaival lehet kompenzálni. Igaz nincs nagy terület kertészkedésre, de azért adódik bőven, egy családi háznál mindig van mit tenni. Annak se eleje, se vége.”

Istvántól megtudtam, mennyire szeret ő is itt Baracskán élni: „Itt akarok megöregedni. Én már nem akarom feladni.” Mint ahogy arról már hallhattunk a médiában, szudáni fogsága alatt írt végrendeletet is: „aminek része volt – ha mégis bekövetkezik, aminek örültem, hogy nem következett be – akkor itt ebből a házból csináljanak egy Papp István Békefenntartó Emlékház és Emlékparkot. Itt megvan az adottság. S akkor Pákozdról át lehetett volna hozni egy csomó mindent.” Jó tudni, hogy Pákozdon, a Katonai Emlékhelyen van a békefenntartók kiállítóterme, ahol a vitrinekben őrzött tárgyak többségét ő hozta haza a különböző missziókból. Viccesen, s mintegy a feleségét megnyugtatandó, hozzáteszi: „Akkor ez most storno, megint elodázódik, remélem, véglegesen. De azért Baracska ebben a gondolatban benne volt. Ha az megtörténik, akkor ez lett volna, erről van papírom is.”

Szabadság és kapcsolattartás

Istvánt arról kérdeztem, milyen gyakran jár haza, hogy kap szabadságot: „Darfur [ahol elraboltak] ENSZ veszélyfokozata 3-4-es. 6 hét munka után jár 7 nap + 2 nap utazás, és az éves rendes szabadságból hozzá lehet toldani. Haitin pl. 4 hetente adnak szabad hetet. Van olyan hely, ahol 8 hetente vagy 12 hetente. A veszélyességi pótlék mellett ez egy olyan bónusz, amivel próbálják az embereket megtartani.

Azért én nem jövök haza minden 6 hétben, még a végén megunnak” – tréfálkozik. „Hanem ahol adott volt, oda a családot kivittem. Jutka és a 2 gyerek is jött. Irak-Iránba vittem őket, Mozambikba jöttek, a Sínaira jöttek, együtt voltunk New Yorkban 3 évig, Nepálba mar csak a Jutka jött a gyerekek mar nagyok voltak az úgy rendben volt. Általában két hétre kijöttek, hogy lássák, hol vagyok, hogy élek, s ehhez hozza tartozott a helyi kultúra megismerése is.

De ahol a biztonság olyan volt, oda nem. Kongóba nem vittem ki és Szudánba sem. Itthon megmondtam, ez nem az a hely. Ezt igyekeztem az újságokban is megfogalmazni, hogy reggel elmegyek, és nem tudom, hogy este jövök vagy hoznak.”

            Jutka megosztotta velem, István távollétében milyen lehetőségeik vannak a kapcsolat fenntartására, s hogy ez miként fejlődött az évek során: „Az első misszióban csak levélváltásra volt lehetőség. Egy hónap egy levél. Mozambiknál már nem csak levelezni lehetett, hanem havonta egyszer telefonra is sor kerülhetett. Nepálban már heti rendszerességgel, Szudánban pedig napi rendszerességgel volt E-mail és Skype. Az utóbbi időben, amikor Szudánban le kellett utaznia más területekre, akkor volt, hogy naponta kétszer-háromszor is felhívott, volt, hogy egyszer hívott, nem volt olyan nap, amikor ne beszéltünk volna. Skype-on keresztül is, bár az nem volt tökéletes, mert adódott nem egyszer, nem kétszer, hogy egy mondatot fél óráig tudtunk elmondani, annyira zavaró volt a vonal. Ezért maradtunk végül is a telefon összeköttetésben. Ez már így tényleg nagyszerű volt.”

Jutka arra is kitér, mi az, ami a legfontosabb számára ezekben a beszélgetésekben: „Az, hogy hallom a hangját, nyugodt a hangja, akkor én is nyugodt vagyok. Ez így teljesen kibírható. Kibírható, hiszen ez egy döntés volt annak idején.”

Békefenntartás: hivatás vagy betegség

Amikor István első békemissziójára sor került 1989-90-ben (Irak-Irán), Jutkával már 8 éve házasok voltak. Egy kitörési lehetőség volt, kihasználták: „Jutka vállalta két pici gyerekkel, hogy ezt végigcsinálja, én meg azt, hogy lehetőség szerint élve hazatérek.”

István a békefenntartók kiképzésén is elmondja, hogy az első misszió főként a pénzről szól: „ezt nem szabad tagadni, ez így van. Valamit valamiért. Saját kedvtelésből nem fogod az oroszlán szájába betenni a fejedet. Ez egy üzlet. Ha megúszod, szerencséd van. Aztán ha megszereted, akkor jön egy második, annál már kevesebb szerepe van a pénznek, ott már nagyobb szerepe van az elhivatottságnak. A harmadiknál már nem foglalkozol a pénzzel.”

Valóban, számára a békefenntartás már több mint hivatás: „az egy olyan betegség, amit megkapsz, és kigyógyíthatatlan. Ebből nem gyógyult még ki ember. Ez pedig azért van, mert a legtöbb munkahely olyan – most a katonákról beszélek elsősorban – hogy bemész és gyártod a papírokat. Végeredményben az összes tevékenységedet lepapírozod. Ehhez képest a békefenntartás olyan, hogy ha valamit csinálok, az ott abban a pillanatban kiderül. Vagy megvernek, mert hülyeséget mondtál, valami helyi csetepaté lesz, vagy pedig mindenki boldog. Amit végzel, annak a visszacsatolása azonnal ott helyben megvan. Te érzed, hogy a munkádra igenis szükség van, le tudod azonnal mérni annak az eredményét, következményét. Ez adja a betegséget.”

Afrika szeretet

„Afrikába nem úgy szerelmesedik bele az ember, hogy itthonról, fényképről. Oda ki kell menni, ott meg kell szagolni azt a levegőt, emberi közeget.” Mély odaadással mesél Afrika varázsáról: „Az egyik, az az életszeretet. Ezt Magyarországon nem látod. Van egy ilyen felhőtlen boldogság, tök mindegy, hogy milyen szegény. Nem érdekli. Mosolyog, vigyorog, hogy mi lesz holnap, nem foglalkozik vele. Ma élünk, a mának élünk, örüljünk neki. Tánccal, dobbal, énekkel, tehát egy olyan életerő van benne, pedig lehet, hogy AIDSes és holnap meghal, lehet, hogy lerohanják, megölik, a gyereke meghalt tegnap. Élni akar. Ezt egy olyan életerővel csinálja, hogy megragadja az embert. Amikor a gyerekkatonát leszereljük – azt nem lehet megjátszani, az nem egy gombnyomásra megy – ének indul, tánc indul, egy spontán örömünnep alakul ilyenkor ki, hogy a gyerekek visszajöttek. Szudánban ez így kialakult. És az ember táncol. Én utálok táncolni, nem is tudok. Veréb táncnak hívják. Engem is be tudtak vonni.”

Továbbá: „Amikor osztom a vizet – na nem én fizikailag, de tudják, hogy a víz azért van, mert én hoztam –, látom, hogyan működik a rendszer. Ott először az állat kap vizet, mert ha a birka vagy a kecske meghal, akkor nincs tej, nincs hús. Az állat az első. Aztán gyerek, mama, papa. Ez törvény. Én ezt nem tudtam. Volt, amikor a gyerekeket próbáltam meg itatni, és nem az állatot. Mondta a kisfőnök, hogy nem, majd intézik. Köszönik a vizet, a kiosztást bízzam rájuk. Vannak olyan törvények, amelyekről nekünk fogalmunk sincs, hogy hogy működnek. Engem például kint ők meg az élet törvényei megtanítottak arra, hogy a WC papírt, ilyesmit felejtsük el. Ott minden vízzel zajlik, pedig alig van vizük. 2 deci vízből az ember szükség után lerendezi, amit kell, abból megmosakszik, és még ha jut, az edényt is kimossa vele. És ez működik. Nálunk meg… ebben ők messze, messze előttünk járnak. Kint megtanultam, azóta nem pocsékolom a vizet.”

            István dicséri befogadó készségüket is: „függetlenül attól, hogy ölik egymást, meg van, amikor minket sem szeretnek, befogadják az embert. Most mindegy, hogy fehér, fekete, vagy akármi. Ha úgy közelítek hozzájuk, s ebben a magyarnak óriási előnye, hogy magyar, minket mindig elfogadtak mindenhol. Nem kell Neked kimondani, ők úgyis megérzik, ha rasszista vagy. Nem tudom, hányadik érzékük van, de már az intonációból vagy ahogy közelítesz feléjük, ahogy kezet akarsz fogni velük, ahogy a homlokod megérinted vagy ilyen vállköszöntést csinálsz, rögtön megérzik. S ha egyszer ők valakivel barátságot kötnek, az barát. És ők emlékezni fognak Rád. Te már rég elfelejtetted őket – voltak ilyenek – visszaköszön, sőt még akkor is barátnak tartanak. Ez nincs meg Magyarországon, ezt sehol nem érzed. Ez ott megvan.

A kultúrájuk is olyan – nem magyar kultúra – de annyira pozitív dolgokat tartalmaz, annyira megnyerő, hogy az első perctől befogadod és elfogadod. Mintha a Tiéd lenne, a sajátod. Mondjuk ők fekete Afrikában inkább keresztények, tehát sok mindenben hasonlítanak, de Észak-Afrikában, amelyik inkább muzulmán, ott is megvannak a pozitív dolgok. Ők megmondták, nekik semmi bajuk a keresztényekkel, hiszen az iszlám valahol a kereszténység folytatása. A kereszténység letért a jó hitről, s Mohamed kellett, aki ezt helyre teszi. S próbáltak magyarázkodni, meg miegymás, de át nem konvertálnak, nem úgy van az. Próbáltak megismertetni – már amennyit a nyelvi korlátok engedtek – az iszlámmal. És ők ebben hittek is. Rendszeresen csinálták, s az tetszett benne, hogy valamiben hisznek.”

            Az afrikai muzulmán hithez kapcsolódóan István megemlíti egyik szudáni fogságélményét: „Nos, én szenvedő fél voltam ott a lánc végén, de ők megmondták nekem, hogy a pokol és a menny náluk is megvan. Amikor erről beszélgettünk, ők megmondták, hogy tudnak róla, és ők tudják, hogy „ott lent” kezdenek. Abszolút tisztában voltak, hogy amit ők csinálnak, az nem jó. Főleg amit velem csinálnak. De hát nekik valamiből élni kell, ez a biznisz. De amit a kormány ellen csináltak, arra azt mondták, hogy ezt már az iszlám is engedi, hiszen ők a rossz ellen harcolnak, és az helyes.”

A békefenntartás másik oldala: a váltás

Egy missziónak is vannak erősebb és gyengébb pillanatai: „Kongóban megcsömörlöttem. Ez megint olyan, hogy aznap, amikor reggel felkelsz, és nem akarod megváltani a világot, akkor kezdj el keresni egy másik missziót. Akkor vége. Elveszted a hited abban, amit csinálsz – elég könnyen elveszíted egyébként, mert legtöbb esetben azért fogadják el a külső szervezet jelenlétét x országban, hogy mutassák a jóindulatukat. Ez szükséges ahhoz, hogy kapjanak innen segélyt, onnan segélyt, aztán semmit nem csinálnak, csak a segély jöjjön. Kongóban erre a pontra én eljutottam 2 év után, és úgy döntöttem, hogy ennek a „játéknak” én nem akarok további résztvevője lenni.”

2007-2009-ben István – pályázat révén – Nepálban teljesített szolgálatot. Más ország, más kultúra, egy kis India: „Nepál India és Kína között van, egy kis ország, kicsit nagyobb, mint Magyarország és a lakossága sem sokkal több. Ugye van a Himalája, a Mount Everest a Csomolungma, meg Buddha is ott született. Sokkal többet nem lehet tudni. Itt volt a világ egyetlen hindu királysága, most már nem az.” Apja külügyis munkája révén nem volt ismeretlen a hindu világ, serdülőkorában volt Indiában. Nepálban még nem járt – ez fontos motivációs tényező –, s a munkaköri leírás is tetszett. A feleségét is ki tudta vinni, s ez különösen fontos a kapcsolattartásban. Sokkal jobban megnyugtatja a családtagokat, mintha csak mesélne: „Én bármit mesélhetek, amit ő lát, az az övé. S akkor úgy megnyugszik, hogy nem vagyok én a világ végén.”

Nepáli misszió

A nepáli misszió is úgy kezdődött, mint általában a többi misszió, mégis sajátos a története:

„Amikor kijutsz egy ilyen misszióba, a helyi kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy a helyi kultúrával, emberekkel megismerkedj, hiszen el akarja adni. Szimpatikussá akarja tenni azt, én meg állok elébe, befogadó vagyok. Így ez Nepálban is lezajlott.

Most Nepálban a maoisták mozgalmat indítottak, amelynek volt politikai és katonai szárnya, s olyan sikeres volt, hogy már szinte veszélyeztették az állam létét. A nemzetközi közösség sikeresen közbelépett: megállította a maoistákat, megállította a kormányt, az akkor még hindu királyságot, hogy jobb lenne ezt a fegyveres konfliktust politikai mederbe terelni. S a maoisták – közel 30 000 emberről beszélünk fegyverben – vállalták, hogy kantonmentekben, tehát megadott helyeken, „laktanyákban” – hívjuk így, de ne magyar laktanyát képzelj el – maradnak a fegyvereikkel együtt, és a hadsereg sem mozdul ki. Egy ilyen status quo létrejött, és mi ENSZ-esek odamegyünk, és ezt a status quo-t, ezt a helyzetet felügyeljük mindaddig, amíg egy végleges politikai döntés és választás nem következik. És a választásnál majd kiderül, hogy ki lesz a főnök. És a főnök eldönti, hogy mi legyen. Másfél évig voltam kint, addig tartott az én szerepem. Ez nem DDR volt, nem felnőtt vagy gyerekkatona leszerelés, de „polgári fegyver megfigyelő” – így hívtak minket. Mert mi  tanúsítottuk maoista katonák estében, hogy részt vettek a harcokban a mozgalomban,  és ha lesz egy lefegyverzési, leszerelési és reintegrációs program, akkor ők arra jogosultak lesznek. A gyerekkatonákat próbáltunk kiszűrni, lányokat, fiúkat. Volt bőven.

Azt tudni kell, hogy itt a hinduizmus kasztrendszerben működik, a brahminak a legmagasabb kaszt, a legalacsonyabb pedig az érinthetetlenek. Na most a maoisták – ezeknek természetesen semmi közük a kínai maoistákhoz – ők brahminak voltak. A vallást ugyanúgy gyakorolták, mint mindenki. Viszont az érinthetetlenekre támaszkodtak, akik a társadalomból semmit nem profitáltak. Ezekből csináltak embert. Adtak nekik egyenruhát, fegyvert – tényleg az életüket áldozták volna. Tehát tényleg jó taktikával dolgoztak. Mi ezek között éltünk. Ott volt az ENSZ-nek egy kis tábora, és ott bent voltam nyolcad magammal. Nap mint nap mentem, kommunikáltam, beszélgettem velük, a fizetésüket felügyeltem, hogy mindenki megkapja. Ismertek, olyan 5-6 ezer ember volt egy ilyen táborban. Igen jó érzés volt, hogy ott is olyat tett az ember, aminek nap mint nap láttad az eredményét. Aztán igaziból a politikusok rontották el ott is… Volt választás, de az sem úgy sült el, voltak olyan dolgok, amelyek az ENSZ-t is arra késztették, hogy a civil megfigyelői kontingens feladatát – mert 23-an voltunk csak – másfél év után megszűntessék, hiszen érdemben mi már többet nem tudtunk tenni.

Jó lenne visszamenni, mert azért barátok vannak ott és helyiek, azokkal én csak akkor fogok találkozni, ha én megyek vissza. Ők soha az életben nem fognak Magyarországra jönni. Ezek most már az internet révén és a Facebook révén olyan barátságok… ha írsz nekik levelet, azért kinyitják. Jó lenne megnézni, hogy akkor, amit elkezdtünk, abból mostanra mi lett, hova fejlődött a dolog. Ez egyébként majdnem igaz minden misszióra.”

Büszkeségek

Megkérdeztem, mire a legbüszkébb eddigi pályafutása során: „Az ember általában arra büszke, amit akarva-akaratlanul elsőként csinál vagy csináltatnak vele.” Megemlít néhányat, fontossági sorrend nélkül, ahogy éppen az eszébe jut:

„Akkor [az elmúlt rendszerben] arra voltam büszke, hogy a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán én voltam az első, aki letette angolból a szakmai felsőfokú nyelvvizsgát. Olyan még nem volt. Volt olyan, hogy igazoló jelentést kellett még katonaként is írnom, hogy miért tudok én angolul… Egyébként fogadtak a főiskolán tanszékvezetői szinten, hogy leteszem-e, sikeres lesz vagy sem. Úgyhogy nyert a tanszékvezetőm két láda pezsgőt.

Az iraki misszióban 3 hónap után engem választott ki a vezénylő tábornok tábori segéd tisztjeként, személyi titkár, családtag lettem. Ami jól eső érzés volt, hogy egy magyart választottak ki egy olyan feladatra, amit nem lehet parancsra. Ahhoz olyan szimpátia, olyan kapcsolatrendszer kell, hogy a tábornok felesége is elfogadjon, a lánya is elfogadjon, tudjak tejeskávét főzni, amit ő meg is iszik, tehát ez bonyolultabb.

Én voltam az első magyar katonatiszt, aki a magyar állam képviseletében az ENSZ Titkárságon, a Békefenntartási Osztályon szolgálatot teljesített 3 évig. Ez pályázat volt, ott nincs csalás, nincs ámítás, ott az megy, aki megfelel.

A Sínai félszigeti misszió, az MFO [Többnemzetiségű Megfigyelő Misszió], az az én szülöttem. Én hordtam ki egy az egyben. Az első pillanattól az utolsóig.

Kongóban az Európai Uniónak is volt egy missziója, abba is elsőként mentem ki.

Tehát érdekes módon, amikor kísérleti dolgok voltak, akkor nekem sikerült, s erre úgy büszke az ember.

Szudáni fogság – Jutka szemével

Nem csak a lánc végén volt kemény az a 91 nap, hanem a feleség, Jutka számára is. Arról kérdeztem, mi segítette őt a három hónap elviselésében: „A munkám biztosan segített, különösen az első időkben. Pont akkor volt a kerületi mezei futóverseny, amiért én voltam az iskola részéről a főszervező. Ha ez a rendezvény nincs, akkor sokkal rosszabbul élem meg az egészet.” A munka mellett a jóga is sokat segített: „A lazító gyakorlatokat este végeztem, ha nem végeztem volna, akkor biztos, görcsösebbek lettek volna az izmaim.” Sajnálja is, hogy megszűnt a jógázási lehetőség Baracskán.

Három nagyon rövid telefonbeszélgetést folytathattak, mindegyik fél és másfél perc között zajlott: „Az első az volt, hogy „Élek, élek, életben vagyok.” Soha nem fogom elfelejteni.” November vége óta megszűnt a kapcsolat. Próbált mindig pozitívan hozzáállni a dolgokhoz: „Nem is volt más elképzelésem, csak az, hogy én életben fogom őt látni és hazajön.” Ugyanúgy ahogy Istvánnak, neki is a nepáli királyi asztrológus jövendölése ugrott be: „hihetetlen fogódzkodót adott”.

Jutka már jól érzi magát, de elmondása szerint most jön ki rajta a fáradtság: „A kollégák jól tudják, a pedagógus pályán, ha egy nagyon kemény évet lehúz az ember, nem az első héten jön ki a fáradtság, van, hogy szeptemberig sem piheni ki magát az ember. Hát most ebben a szituációban vagyok. De hála istennek, eljutottunk már idáig, ez már a könnyebbik rész.”

Istvánról is kérdeztem, hogy látja férjét, hogyan élik meg a médiaszereplést: „Ő szerintem nagyon jól viselte, a régi énje. Én csodálkoztam, hogy amikor hazajött, rögtön interjút tudott adni. Amikor meghallottam a hangját, tudtam, hogy a régi. Belülről nem hiszem, hogy változott. Nyilván ez a 91 napos negatív élmény, ezt nem egyszerű egyik napról a másikra feldolgozni. Most nagyon fárasztó a médiahullám, de szerintem nagyon sokat segített abban, hogy Pisti kiadja magából, kibeszélje. Oldódjon ez a hihetetlen feszültség. Ez a nagyon pozitív oldala ennek a rengeteg médiaszereplésnek, a másik pedig a negatív oldala, hogy ránk is nagyon ránk férne a pihenés.”

Mindketten megerősítik, hogy a szudáni fogság volt a legveszélyesebb István eddigi pályafutása során. A www.honvedelem.hu honlapján közölt interjúban olvasható, hogy István a békefenntartók kiképzésén tanította, hogy „nem feltétlenül kell a hozzátartozóknak mindent azonnal tudniuk. A betegséget csak akkor célszerű elmondani, ha már meggyógyult az ember, és a nagyon veszélyes helyzetekről, már csak otthon szabad beszélni.” Mint kiderült, az alapgondolat Jutkától ered: „tőlem származik a mondás, hiszen amikor misszióban volt, és a gyerekek betegek voltak, én nem mondtam el, csak amikor már meggyógyultak.”

Jutka két olyan esetet idéz fel, amelyet már csak otthon osztott meg vele István: „Irakban homokviharba kerültek egy kis repülőgéppel, és csak a szerencsén múlt, hogy nem zuhantak le. A másik meg Mozambikban volt, amikor majdnem meglincselték.”

Végrendelet és egyéb papírosok – emlékek

István számolta a napokat: „Valakinek kellett tudni, órájuk sem nagyon volt. Kettőnek volt órája. Csináltam én napórát is egyébként, legalább én tudjam, hogy hány óra van, mert az órámat elvették. Volt olyan, hogy tőlem kérdezték meg, hogy milyen nap van. Mondtam, hogy most péntek van, ez a ti napotok… Mentek a napok, úgy folytak össze.”

Ismét visszatértünk ama végrendeletre: „A 3 beszélgetés után megállt az élet, ezt azután írtam – a 65-70-ik nap környékén. Akkor is leírtam, mert ezzel is elment nekem egy fél napom, mire végiggondoltam, meg leírtam [a papírokon látszott: lerajzolta a jelenlegi házukat, hogy mi legyen belőle]. Lett volna egy gondnok – ez egy gondnoki lakás, aki vigyáz rá meg minden.

Mondták nekem, hogy az ENSZ már le is mondott magáról. Nincs kapcsolat, az ENSZ már kérdezte, hol a Papp? Eljutottak odáig, hogy nincs madam, én már egy vagyok közülük, és szereznek nekem asszonyt, s majd a következő emberrablásból kifizetem. Mert ugye ingyen nem adnak nőt. Hát bólogattam. Ilyenkor nem vitatkozol, hanem mosolyogsz. Ők azt mondták, hogy a végtelenségig kitartanak, de csak úgy nem engednek el. Hát hogy néz az ki, csak úgy, nem adják fel.”

A szabadulás körülményei

Istvántól persze megkérdeztem, gondolkozik-e azon, hogy minek / kinek köszönheti, hogy elengedték: „Én nem tudom, ezt csak a szudáni szervek és az emberrablók, közülük is inkább a főnök az, aki tudja. A magyarok nem, hiszen az utolsó 40 napban már nem igen volt semmi kapcsolódás, az ENSZ sem, ők sem voltak ebbe bevonva.

A TEK-nek [Terror Elhárítási Központ] tényleg köze van ahhoz, hogy nyomást gyakoroltak diplomáciai meg titkosszolgálati vonalon, hogy valami történjen. De igazából most ez a nyomaték mire volt elég? Egy biztos, hogy nagyon sokáig ment az alku. Meggyőzés nem volt, emberbarátilag biztos nem. Nem tudjuk. Ez üzleti titok, és az is marad.

Valószínűleg én sem, más sem fogja ezt sohasem megtudni. Abszolút logikus. Gondolj bele, hogyha mondjuk 50 ezer dollárt kapnának értem, és ezt így meg is kapják, és ez nyilvánosságra kerül, akkor a következő napokban a Darfuri erdő tele lett volna elrabolt ENSZ-esekkel, mert ennél jobb buli nincs, és alkudozni se kell, mert ez fix ár. Na jó egy nő akkor legyen 35 ezer dollár, egye fene” – jegyzi meg ironikusan. „Sosem fogják elárulni, ez az ő saját szakmai titkuk. Egyben a szakmai sikerük is. Mert hiszen élve jutottam ki, amíg rám majdnem egy héttel, 5 nappal 2 francia, akik tőlem kb. 150 km-re lehettek légvonalban, ők nem úszták meg élve. Csádban volt, ott vannak francia csapatok is, az idegen légió ott van egy dandárral. Nekik nem sikerült élve kihozni a két franciát. 3 nappal ezelőtt 3 bulgárt kaptak el, 3 helikopterpilótát, ott, ahol én raboskodtam. Hogy kik vitték el őket, nem tudom. Lehet, hogy az enyémek folytatták a bizniszt. Lehet, hogy nem kaptak pénzt, mondták, na jó, a Pappon buktunk, akkor…

Vannak, amikről nem illik beszélni. Én megkérdeztem, amikor a karjaiba futottam a szudáni titkosszolgálatnak, mert ugye én is kíváncsi voltam, „hát hogy?” Erre: „István! Örülj annak, hogy szabad vagy”, és ennyi. És utána még egyszer nem kérdez az ember, mert az már kellemetlen.”

A 91 nap átértékelése

Istvánt kérdeztem arról, miként fogja most fel a szudáni fogságot: „Az első az, hogy tőlem elvettek 91 napot. Később finomul azért, még a rossz dolgok is megszépülnek… Most úgy vagyok vele, hogy mindenben kell valakinek elsőnek lenni. Miért pont én? Ott is megfordult a fejemben. Engem amerikainak néztek végig. Az tiszta volt, hogy engem nem azért raboltak el, mert magyar gyerek vagyok. De ha ez már megtörtént, akkor ennek nézzük, ha van, a pozitív oldalát. A TEK bizonyított. Ezért talán már senkiben sem merül fel a kétség a létjogosultságát illetően. A szakmai ismeretüket sem lehet kétségbe vonni, hiszen én élve jöttem haza, de a két francia tőlem kb. 200 km-re nem volt ennyire szerencsés…

Ma még hírértékem van, senkinek sem mondtam nemet. Baracska pl. többet jelent meg a sajtóban az alatt az 1-2 hónap alatt, mint egyébként az utóbbi 5 évben. Tudják az emberek, hogy Magyarországon van egy Baracska a börtönön kívül. Most az utolsó 3-4 napban az újságok és a tévék már nem arra kíváncsiak, hogy hogy aludtam, hogy ébredtem, mit ettem, mit ittam, hiszen azt már 600-szor elmondta más. Hanem most jönnek az átfogóbb jellegű kérdések, hogy mit is jelent az a békefenntartás, mi is az a gyerekkatonák leszerelése pszichésen hogy éltem meg a rabságot. Kihasználom, hogy a békefenntartásról tudjanak meg az emberek többet. Ugyanis nincs meg az általános kép az emberekben, hogy mi is ez a tevékenység.

Az én tanulságom az, hogy a legrosszabb helyzetből is ki lehet jönni, egy kis kitartással. Nem kell mindig sírni, volt, amikor ott mosolyogtam, meg nevettünk, mert három hónap, az még házasságból is sok.

Például én az esti cuccomban voltam, este 10-kor vittek el, nem mondták, hogy „na Pista, akkor menjen vissza, vegye fel a bakancsát, öltözzön fel tisztességesen, mert hosszabb időre megyünk el”. Engem abban vittek el, amiben éppen voltam. 10 órakor úgy voltam öltözve, hogy rövid ujjú ing, kis farmer naci meg papucs. Mentem volna a tetőre beszélni az asszonnyal. Ez volt. Nem volt nálam más. 10 vagy 15 nap után kilyukadt a papucsom. Amúgy sem volt már jó bőrben, de Darfurba nem viszünk szuper papucsot. Látták, hogy ebben én nagyon sokat nem fogok elcsoszogni, mert szúrós, tüskés a talaj, meg a többi. Ők: „na, hányas a lába?” Mondom: 42-43. Erre mi volt a reakció: hoztak egy 42-es bal és egy 43-as jobb oldalit. Ilyet nem gyártanak. Gondolom, elmentek a piacra, és akkor ott összecserélték. Ugye nyelvi problémák. Lehet, hogy úgy állt össze bennük, a fehér embernek nem egyforma a lába. Amit kértem, azt hoztak. Most gondolj bele, mennyi ész kellett ehhez! S mennyi vesződség! A piacon lehet neki közelharcot kellett vívni… Na most melyik helyi fogja megvenni a másik felét… azért voltak ott ilyen vidámabb pillanatok is.

István megoszt velem egy másik aranyos történetet is: „Voltak szituk. Például akkor már húztam a lábamat. Akkor még nem volt ilyen cipőcsere. Vonultunk egyik helyről a másikra, tevével. A teve arra jó, hogy az összes ágyneműt, meg takarót rápakolják – azért 15-20 embert kellett mozgatni. Látták – akkor már a kisbotom megvolt –, hogy ezzel a cipővel mégsem tudok olyan ütemben mozogni, így felajánlották, hogy másszak fel a tevére. Mondtam, hogy ezt most talán mégse, elballagok én. Ha marad le tőlük valaki, akkor én azzal szépen utánuk ballagok. Jó, akkor szamár. Mondom, hogy hát a szamár szimpatikusabb, mert kisebb az esési lehetőség, de már előtte láttam, hogy ez egy különleges szamár volt, furcsán nézett ki, még a terhet se nagyon hordta, nem hogy embert. Ezek az arab palik nem magas növésűek. A szamárra mászni kell, a szamár az nem ül le úgy, mint a teve. Mindig úgy csinálták, hogy kerestek egy nagyobb követ vagy farönkszerűséget, amire ráálltak, s akkor a szamár már olyan magasságban van, hogy át tudják vetni a lábukat. Volt egy srác, aki nekem megmutatta. Rajta volt a géppuska, s hogy ő majd megmutatja. Itt felszállt, ott lejött. A többiek is röhögtek, én is röhögtem. Én nem ezt akarom megtanulni, hagyjuk másnapra. A srácnak csak sikerült felülnie a szamárra a végén. Mindig ilyen kis humorosabb jelenetek voltak.”

Vagy egy másik eset: „Elfogyott a só. Gondolj bele, olyan kajából hiányzott, amiben már nem volt semmi. Már várták, hogy a logisztikus jöjjön a kajával – hagyma még volt meg olaj. Megfőzték a hagymát az olajban, a rizst is egy kicsit megpirították, és vizünk sem volt már nagyon. De tej volt bőven, hiszen mi mindig ilyen tevecsorda környékén voltunk. Kiválasztottak két-három tevét, ami ellés után volt. 5 kisteve megszületését tudtam ezalatt az idő alatt megfigyelni. Elmentem a tevéhez beszélgetni, hát most kivel beszélgessek. Simogattam a kicsit. Amikor szükségre mentem, akkor mindig útba ejtettem. Azzal is hosszabb ideig voltam távol. A tevének a négy tőgyéből kettőt elkötöttek, 5-kor felkeltek imádkozni, utána begyújtották a tüzet, s elmentek megfejni a tevét. Mire 6 órára én is úgy döntöttem, hogy már nincs annyira hideg, s én is kibújok az ágyikóból, már ott volt a tejes teám. Nekem mindig egy fél literes műanyag üvegbe adtak tejet. Amikor sok tej volt, akkor két üveggel kaptam. Egyet megittam, a másikat meghagytam. Kitettem a napra, s 3 órán belül már egy ilyen savanykás, aludttejes valami volt. Arra jó volt, hogy rendben tartotta a gyomrom. Megint indok arra, hogy lakat le. De az finom volt, s  tényleg egészséges. Voltak ilyen kellemes kis sztorik most visszagondolva, akkor persze másképp éled meg. De akkor sem sírtál állandóan.”

Jövőkép és köszönet

Természetesen érdeklődtem a folytatás felől: „Nekem ez a szakmám, a hobbim, minden egybe. Mind a kormányzónak, mind pedig az első miniszterelnök helyettesnek megköszöntem, és annyit mondtam, hogy ők tették a legtöbbet a kiszabadulásomért, nekik köszönhetem elsősorban, hogy újra születhettem, erkölcsi kötelességem, hogy amit elkezdtem, azt befejezzem. Az ember ezt komolyan is gondolja, de én tudom, hogy a valóság az nem ilyen egyszerű. Ezek az emberek még szabad lábon vannak, az ENSZ biztonsági embereit ismerem, tehát engem oda ők valószínűleg nem fognak visszaengedni. Fontos lenne, hogy mutassak egy olyan példát, hogy igenis, még ezek után is vissza lehet térni. Fognak ajánlani majd beosztást, választhatok egy-kettő vagy három közül, sőt, szerintem még New Yorkba is el kell, hogy menjek, hogy találkozzam a kollégákkal, esetleg az ENSZ főtitkárral is, azért megmozdult az a világ is.

Azért most is, a nyomás New York részéről, azért sokszor úgy zajlott le, olyanok álltak ki elsősorban mellettem vagy győzködtek magasabb köröket, akik elmondhatták, hogy „én ismerem a Papp Pistát”. Tehát nem az volt, hogy „az a magyar Darfurban”, hanem „ő itt dolgozott 3 évig velünk”. Haver, hát együtt dolgoztunk, az teljesen másképp van, mint amikor egy teljesen ismeretlen miatt kérsz lobbizást. Na most ezek közül van már jónéhány, aki nagyon komoly beosztásban van, és ezek rögtön kapcsolatba léptek velem, amikor kiszabadultam. Gratuláltak, telefonon hívtak, és ez egy jó érzés, hogy ha a 10 év alatt nem is nagyon beszélgettünk egymással, de amikor baj van, akkor ott vannak, és éreztetik, hogy öcsi, mi itt vagyunk, nem vagy elfelejtve. Ez a New York-i háttér.

Köszönöm. Amit én az országos napilapokban, rádiókban, tévében tettem, az ugye a nagyközönségnek szólt. Így a Kidobolón keresztül köszönöm most a baracskaiak összefogását. Ez a legtöbb, amit ilyenkor egy betelepülő kaphat, az együttérzés, az együtt élünk, lélegzünk érzése. Az önkormányzat vezetője megemlékezett rólam szép szavakkal a Fehér Megyei újságban. Mivel az önkormányzat vezetője a falu vezetője, amit ő mond, azt elvileg a falu nevében mondja és teszi. Én nem olvashattam azt az újságot, mert oda mégsem hozhatja ki a postás” - mosolyog. „Sok baracskai akkor tudhatta meg, hogy a Széchenyi utcában van valaki, aki a darfuri hegyekben éppen bajban van. S mégis baracskai. Biztos vagyok benne, hogy itt az utcából, meg innen-onnan, akik láttak, hallottak, beszélgettem már velük, mondták, hogy „ja az, aki a Békáson lakik”. Tehát köszönöm nekik az együttérzést. Ezt éreztem kint is, ez is hozzájárult ahhoz, hogy épségben visszajöttem.”

Papp István személyében egy jó humorú, életerős, pozitív szemléletű embert ismertem meg. Fontosnak tartom, hogy ez az ismeretség ne álljon meg ennél a beszélgetésnél, és lehetőség szerint minél többen ismerhessük meg őt élményein és kalandjain keresztül. Előzetesen már említettem neki, hogy miután a médiahullám lecsengett és családjával kipihenték magukat, szeretettel meghívjuk az egész családot egy kötetlen beszélgetésre a Faluházba, a Barátok Klubja szervezésében. A pontos időpontot még egyeztetjük, s a faluban található hirdetőkön majd közzé tesszük. Szeretettel várunk minden érdeklődőt.